Hihetetlen

A történelemtudomány jelenlegi állása szerint Dél-Amerika ősi inka uralkodói nem melegszívű viselkedésükkel és humánus gondolkodásmódjukkal építették ki az Újvilág egyik legnagyobb birodalmát.

Az európai ember megjelenése előtt virágzó (kecsua) indián civilizáció az elmúlt évszázadok után is rejtélyes, izgalmas pontja az egyetemes történelemnek. A 13. században megszülető, Cuzco központtal létrejött birodalomban a királyokat a "Nap gyermekének" nevezték, az uralkodó osztály a leigázott népek adójából és a rabszolgák munkájából élt, és bár az elmúlt korok kutatói sok mindent kiderítettek róluk, életük és hétköznapjaik nagy része továbbra is homályban úszik.

A legtöbben persze tudják, hogy az inkák gyakran mutattak be emberáldozatot, ugyanakkor nem csak emiatt kell megemlékeznünk róluk: a korban páratlan útrendszerrel rendelkeztek, csomóírásuk egyedülálló, építészetük bámulatra méltó, közigazgatásuk pedig irigylésre méltó volt.

Kultúra ide, építészet oda, a napjaink emberének fejében leginkább az ünnepek alkalmával végrehajtott véres áldozások maradnak meg, és persze Machu Picchu, amit jó lenne egyszer élőben látni; a további részletek feledésbe merülnek.

Kutatók azonban most csontmaradványok tanulmányozása után arra a megállapításra jutottak, hogy a 16. és 17. századi spanyol beszámolók hatására kialakult erőszakos, háborúfetisiszta kép kicsit túlzó lehet cikkünk főhőseivel kapcsolatban.

Véráldozat

Nem szükséges maszatolni abban, hogy a véráldozatok mai szemmel brutálisak és gyomorforgatóak voltak. Tény ugyanakkor, hogy évszázadokkal ezelőtt, egy másfajta hitrendszerrel, társadalmi felépítéssel és gondolkodással rendelkező birodalomban nem úgy tekintettek az ügyre, ahogy mi: számukra természetes, sőt szükséges dolog volt az áldozat, mondhatni: a vallási élet velejárója.

Ahogyan az aztékok, úgy az inkák is külön szertartásokon áldoztak embereket, leginkább templomban és hegytetőn, az előbbi néppel ellentétben az inkább azonban csak súlyos válságok vagy különleges eseményeken nyúltak ehhez a modern szemlélettel nézve primitív megoldáshoz.

A kevésbé gyakori véráldozat persze nem jelentett kevesebb brutalitást: az inkák megnyúzták áldozatukat, vagy megfojtották, vagy szívüket kitépték, vagy csak szimplán átvágták torkukat és vérükkel befestették az istenek képmásait. Azokét, akiknek az áldozatot bemutatták, és akiktől kegyelmet, bőséget, biztonságot vártak.

Egy új uralkodó megjelenésével, vagy épp elhalálozásával nemritkán kétszáz fiatal fiút és leányt öltek meg Inti napisten és Virakocsa teremtőisten oltárán.

Mégsem olyan kegyetlenek?

A Connecticut Állami Egyetem (New Haven) és a cuzco-i Kulturális Nemzeti Intézet munkatársai - név szerint Valerie Andrushko, valamint Elva Torres - viszont úgy gondolják, hogy 1000 környékén az inka uralkodók megpróbáltak "emberségesebb" eszközökhöz nyúlni a területszerzések kapcsán. Talán közel sem voltak olyan vérengző, az ellenséget kegyetlenül elpusztító hódítók, mint azt eddig hittük?

Cuzco mellett talált csontmaradványok tanulmányozásakor a kutatók ugyanis arra a megállapításra jutottak, hogy a vártnál kevesebb áldozat fején található halálos koponyasérülés (amelyek leginkább nyomai háborúknak) - a két kutató mindezt szeptember végén le is írta az American Journal of Physical Anthropoly című folyóiratban.

"Úgy tűnik, hogy az inkák háborúk indítása helyett inkább politikai eszközökkel próbálták elérni céljaikat, s véres csaták helyett szövetségkötések, békés hatalomátadások és ideológiai eszközök segítségével építették ki birodalmukat" - vélekedik Andrushko.

Egyes spanyol források szerint az inkák a különböző hódításokat azzal kezdték, hogy követeket küldtek az ellenséghez, és ajándékokkal, valamint katonai védelemmel próbálták jobb belátásra bírni őket. Az inka hadsereg kivárta a választ, és időközben felvonult a közelben, hogy nyomatékosítsa vezetői szándékát.

A Dartmouth College antropológusa, Alan Covey szerint azonban csak akkor lehet igazolni Andrushko és Torres állításait, ha nemcsak a birodalom központjából, hanem távolabbi területek maradványait is behatóan megvizsgálják.

Steven Wernke, a Vanderbilt Egyetem (Nashville) munkatársa szerint az Andok számos népe és azok vezetője választotta a (szándékos) beolvadást az Inka Birodalomba az idők során, a különböző ellenállásokkal szemben a központi hatalom pedig keményen és határozottan fellépett, nem riadva vissza az erőszak alkalmazásától sem.

Néhány csata nyomai megtalálhatóak azon a 454 felnőtt emberi csontmaradványon, amit összesen tizenegy helyen gyűjtöttek össze régészek - a leletek azon a 150 kilométeres területen belül kerültek elő, amit Andrushko és Torres is megjelölt, mint kutatási terület. A maradványokat 600 és 1532 közé datálják, s a koponyák egy részén megtalálhatóak az inka fejszék nyomai - a halálos sebek eloszlása azonban nem egyenletes.

Az Inka Birodalom megjelenés előttről, 600 és 1000 között nagyságrendekkel kevesebb fejsérülést számolhatunk össze, mint az 1000 és az 1400 közötti időszakból; a legtöbb halálos koponyasérülés az inkák virágzásakor (1400-1532) történhetett.

Ettől függetlenül Andrushko úgy véli, a számok nem olyan nagyok, hogy abból le lehessen vonni az egyértelmű következtetést: az inkák erőszakosan terjeszkedő, háborúszerető nép voltak.